Harold James történész és közgazdász elemzése szerint a globális hatalmi egyensúly jelentős átalakuláson megy keresztül. A korábban meghatározó nagyhatalmak befolyása csökken, ami a világpolitika alapjainak átrendeződését eredményezi. Ez a változás rávilágít arra, hogy a hagyományos erőforrások és a nemzetközi tekintély már nem garantálja a korábbi dominanciát.
James professzor rámutat, hogy a régi nagyhatalmak meggyengültek és hiteltelenné váltak a nemzetközi színtéren. Példaként említi Oroszország fokozatos szétesését, valamint Donald Trump elnökségét, amely megtépázta Amerika nemzetközi tekintélyét. Ez a jelenség azt sugallja, hogy bár ezeknek a nemzeteknek a gazdasági alapjai talán még erősek, a globális befolyásuk már nem olyan szilárd, mint korábban.
Az elemzés szerint a világpolitika a feje tetejére állt, és a régi nagyhatalmak már nem képesek mindenki sorsát egyedül meghatározni. A hagyományos hatalmi struktúrák eróziója új kihívások elé állítja a nemzetközi rendet.
A globalizáció fénykorában, a hidegháború végétől a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokig tartó évtizedben, úgy tűnt, az erő fogalma háttérbe szorul. Ebben az időszakban a kis, nyitott és reformorientált országok, mint Új-Zéland, Chile, Írország, Izrael és a balti államok, váltak a globalizáció nagy nyerteseivé.
Azonban a 2003-as iraki háború, és különösen a 2008-as pénzügyi válság gyökeresen megváltoztatta ezt a képet, és az országok mérete hirtelen újra kulcsfontosságú tényezővé vált. A válság idején Kína és az Egyesült Államok képes volt hatalmas fiskális élénkítési csomagokat bevezetni, és hatékonyan kezelni a pénzügyi szektorban bekövetkező sokkokat. Ezzel szemben Európát egyre mélyülő adósságválság sújtotta, ami rávilágított a kisebb gazdaságok sebezhetőségére. A 2010-es években a nemzetközi kapcsolatokban a klasszikus realizmus újra lendületet kapott, és Thuküdidész híres megállapítása – „az erősek azt teszik, amit megtehetnek, a gyengék pedig elszenvedik, amit kell” – ismét gyakran idézett alapelvvé vált.
A 20. században a gazdasági hatalom döntő szerepet játszott a két világháború kimenetelében. A Szovjetunió és az Egyesült Államok azért tudta legyőzni a náci Németországot és a császári Japánt, mert nagyobb léptékben és összehangoltabban tudták mozgósítani erőforrásaikat. Akkoriban a hatalom mérését az acél- és széntermelés, a munkaerő vagy a GDP összehasonlítása jelentette, utóbbi elsősorban a háborús gazdasági tervezés eszközeként jelent meg.
Ezek a 20. századi tanulságok az ipari forradalom által előidézett átalakulásból fakadtak, ahol az acél- és széntermelés olyan kapacitást teremtett, amely lehetővé tette az emberi és állati izomerő szénalapú energiával való helyettesítését, ami az erő alapvető forrása volt. Azonban napjainkra az ipari kapacitásra való kizárólagos összpontosítás egyre inkább tévesnek bizonyul. A világ egy újfajta ipari forradalom küszöbén áll, amely alapjaiban forgatja fel a régi realista számításokat és a hatalom mérésének hagyományos módszereit.
Ez az átalakulás azt jelzi, hogy a jövőben a globális befolyás és hatalom forrásai eltérhetnek a megszokottaktól. A hagyományos ipari kapacitás helyett új tényezők, mint például a technológiai innováció, az adatokhoz való hozzáférés vagy a hálózati kapcsolatok válhatnak meghatározóvá. A régi nagyhatalmaknak alkalmazkodniuk kell ezekhez a változásokhoz, ha meg akarják őrizni relevanciájukat, miközben új szereplők emelkedhetnek fel a globális színtéren. A világpolitika jövője valószínűleg egy sokpólusúbb és dinamikusabb rendszert hoz magával, ahol a hatalom elosztása sokkal decentralizáltabbá válik.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása