Az elmúlt évek gazdaságpolitikai vitái gyakran felvetik a kérdést, hogy az államnak érdemes-e ágazatokat vagy vállalatokat célzottan támogatnia. Az OECD friss ajánlása azonban nem az iparpolitika teljes elvetését, hanem annak alapos újragondolását javasolja, különösen a kis, nyitott gazdaságok számára. A magyar modell teljesítményét érdemes az OECD által megfogalmazott szempontok alapján vizsgálni.
A magyar gazdaságpolitikában az utóbbi időben kiemelt szerepet kapott a nagyberuházások állami támogatása, különösen az akkumulátor- és járműiparban. Ezek a fejlesztések jelentős környezeti és munkaerőpiaci vitákat generáltak, felvetve a kormányzati beavatkozás létjogosultságát.
Az iparpolitika története számos példát mutat arra, amikor az állam rossz ágazatokat választott ki, életképtelen vállalatokat tartott fenn, vagy olyan beruházásokat finanszírozott, amelyek támogatás nélkül is megvalósultak volna. A döntéshozók gyakran nem rendelkeznek jobb információkkal a jövő technológiáiról és piaci lehetőségeiről, mint maguk a vállalkozások, ráadásul a támogatásokért folyó lobbizás elterelheti a figyelmet a termelékenységről és az innovációról. Mindezek ellenére a geopolitikai feszültségek, az ellátási láncok sebezhetősége, valamint a zöld- és digitális átállás miatt az iparpolitika világszerte reneszánszát éli.
Míg a nagy államok, mint Kína vagy az Egyesült Államok, könnyebben folytathatnak hatékony iparpolitikát méretükből adódóan, a Magyarországhoz hasonló kis, nyitott gazdaságoknak korlátozott erőforrásokkal kell gazdálkodniuk. Az OECD iparpolitikai kézikönyve éppen az ilyen országok számára nyújt iránymutatást, hogy miként tudnak adottságaikat figyelembe véve olyan stratégiát követni, amely fenntartja a versenyt, a gazdasági nyitottságot és a közpénzek hatékony felhasználását. Fontos megérteni, hogy a teljesen semleges gazdaságpolitika illúzió, hiszen az adórendszer, az infrastruktúra-fejlesztések, az oktatás, az energiapolitika és a közbeszerzések is befolyásolják a gazdaság szerkezetét. A mozgástér abban rejlik, hogy ezek a döntések egy átlátható, következetes és ellenőrizhető stratégia részei-e, vagy átfogó elképzelés nélkül, esetleg egyes nagyberuházások igényeihez igazodva születnek meg. Az iparpolitika rendkívül sokféle intézkedést foglal magában, a kutatás-fejlesztési adókedvezményektől a szakemberképzésen át a szabályozásig.
Az OECD által áttekintett kutatások meggyőzően bizonyítják, hogy a megfelelően kialakított vállalati ösztönzők és a kedvező gazdasági keretfeltételek javíthatják a vállalatok teljesítményét. Különösen erős bizonyítékok szólnak amellett, hogy a jól megtervezett kutatás-fejlesztési adókedvezmények és támogatások növelhetik a vállalati innovációt. Emellett kulcsfontosságúak azok a programok, amelyek a munkavállalók képzettségét, a technológiaátvételt, a vállalati menedzsment minőségét és a kutatóhelyek, valamint cégek közötti tudásáramlást javítják. A pénzügyi ösztönzők eredményessége azonban szorosan összefügg az oktatás színvonalával, a versenykörülményekkel, a külkereskedelmi kapcsolatokkal és az innovációs rendszer egészével. Egy új technológiába történő beruházás ösztönzése például keveset ér, ha hiányzik a képzett munkaerő, a kutatási infrastruktúra, vagy a hazai beszállítók nem rendelkeznek a szükséges képességekkel.
A célzott ágazati vagy vállalati támogatások eredményei sokkal bizonytalanabbak, bár bizonyos piaci problémák kezelésére indokoltak lehetnek, mint például az új technológiák magas kezdeti költségei vagy a jelentős társadalmi haszonnal járó tudás létrehozása. Fennáll azonban a veszélye, hogy az állam olyan beruházást támogat, amely támogatás nélkül is megvalósult volna, vagy olyan vállalatot választ ki, amely nem gazdasági érdemei, hanem érdekérvényesítő képessége miatt jut közpénzhez. Gyakran előfordul az is, hogy a támogatások akkor is fennmaradnak, amikor eredeti indokuk már megszűnt, vagy nem hozzák a kívánt eredményeket. Az OECD ezért a célzott beavatkozások mellé rendszeres ellenőrzést, értékelést és szükség esetén a források átcsoportosítását javasolja.
Az OECD által megfogalmazott öt alapelv szigorúbb mércét kínál a magyar iparpolitika értékeléséhez, túlmutatva a létrehozott munkahelyek vagy a bejelentett beruházási összegek puszta számán. Vizsgálni kell, hogy a hazai gyakorlat mennyire kerüli el a káros gazdasági torzításokat, mennyire jól választja ki a támogatandó területeket, képes-e termelési hálózatokat és hazai képességeket építeni, sikeresen együttműködik-e más országokkal, és összhangban áll-e a szélesebb kormányzati politikával. Magyarországon az egyedi kormánydöntéssel odaítélt, úgynevezett EKD-támogatások esete jól példázza az első elv kihívásait. Ezeket a támogatásokat a kormány esetenkénti mérlegelés alapján ítéli oda, figyelembe véve a gazdasági és költségvetési hatást, a munkahelyteremtést, a képzett dolgozók arányát, valamint a hazai kutatóhelyekkel való együttműködést.
Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgálata szerint azonban a számításokban nagyobb súlyt kellene kapnia annak, hogy mi történt volna állami támogatás nélkül, milyen más célra lehetett volna felhasználni a közpénzt, és hogyan hat a beruházás a szélesebb gazdaságra. Bár 2025-től a támogatási szempontokat kiegészítették a kutatás-fejlesztéssel, a megújulóenergia-termeléssel, a helyi beszállítók bevonásával és a munkavállalók képzésével, a döntési mechanizmus finomítására továbbra is szükség van. A kormányzatnak meggyőzőbben kellene bizonyítania, hogy a támogatás nélkül a kívánt társadalmi többlethatás nem jött volna létre. Az ÁSZ kiemeli, hogy a költségvetési megtérülés jelenleg alkalmazott módszere kizárólag az "elsőkörös közvetlen hatásokat" vizsgálja, és ennek továbbfejlesztésére van szükség a valódi összefüggések kifejezéséhez.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása