A zene emberi életben betöltött szerepe messze túlmutat a puszta szórakozáson, mélyen gyökerezik az evolúcióban és az emberi pszichében. Arthur Schopenhauer, a neves filozófus is a művészetet, különösen a zenét tartotta a szenvedés enyhítésének és a kielégíthetetlen vágyak csillapításának legfőbb eszközének. A muzsika azonnali érzelmi hatása, legyen az öröm vagy szomorúság, széles körben ismert, kivéve az anhedóniában vagy amúziában szenvedőknél, akik nem képesek a hangok harmonikus egységét érzékelni. Kertész Csaba pszichológus, az ELTE Zenei és Nyelvi Fejlődés Kutatócsoportjának tagja rávilágít, hogy a zene sokkal több, mint egy evolúciós melléktermék.
Kertész Csaba szerint a zene alapvető akusztikai tulajdonságai, mint a hangerő és a hangmagasság, már az agytörzs szintjén hatnak az idegrendszerre, érzelmeket és éberséget váltva ki. Ezt az automatikus reakciót használják ki például a filmzenék szerzői, mint Hans Zimmer, hogy mély hangeffektusokkal fokozzák a jelenetek hatását. A zene és a beszédészlelés között is szoros kapcsolat áll fenn, hiszen a prozódia, vagyis a beszéd dallama és ritmusa alapján következtetünk mások érzelmi állapotára. A szinkronizáció jelensége is bizonyítja a zene mindennapi jelenlétét, amikor az emberek járása, légzése vagy beszédritmusa spontán összehangolódik, vagy az agy ráhangolódik a környezeti ritmusokra.
Ez a mechanizmus segíti az ingerek feldolgozását és előrejelzését, különösen fontos a csecsemők beszédelsajátításában. Erős, ritmikus zene hallgatásakor gyakran akaratlanul is együtt mozgunk vele, fejünket bólogatjuk vagy lábunkkal dobogunk, miközben az agy mozgással és hallással kapcsolatos területei harmonizálódnak. A zene emellett a memóriára is hat, ismert dallamok hallatán spontán aktiválódnak a kapcsolódó epizodikus emlékek és érzelmek, amit a demens betegek zeneterápiájában is alkalmaznak. A Parkinson-kórban szenvedők mozgásának beindításában és fenntartásában is segíthet az erős ritmikus inger, a szinkronizáció révén.
Bizonyos afáziák gyógyításában is hatékony lehet a zeneterápia, mivel az agy jobb féltekéjén található, éneklésért felelős régiók átvehetik a bal félteke sérült beszédközpontjainak feladatát. A Melodikus Intonációs Terápia során a pácienseket éneklésen keresztül tanítják kommunikálni. A zene érzelemszabályozó eszközként is funkcionál, csökkenti a szorongást, és tudattalanul is használjuk, amikor hangulatunknak megfelelő zenét választunk, vagy kedvenc dallal próbáljuk „átállítani” magunkat.
A zene története rendkívül ősi, a legrégebbi ismert hangszer, egy furulya, legalább 40 ezer éves, de feltételezhetően már korábban is léteztek ütőhangszerek. Az ősemberek életében a muzsika szerves részét képezte: együtt énekeltek szertartásokon, újszülöttek mellett és munkadalokat is csoportosan szólaltattak meg. Ekkor még nem különült el élesen az előadó és a hallgató szerepe, mindenki valamilyen szinten művelte a zenét, az ének és a mozgás természetes módon kapcsolódott az életükhöz.
Az evolúcióbiológusok szerint létezett egy ősi protonyelv, amely az éneklés és a beszéd között helyezkedett el, és ebből fejlődött ki a két kommunikációs forma. Steven Pinker kanadai kognitív pszichológus 1997-ben provokatívan „hallási sajttortának” nevezte a zenét, szerinte az csupán az evolúciós szelekció kellemes mellékterméke, nem pedig az emberi túléléshez vagy szaporodáshoz elengedhetetlen adaptáció. Pinker állítása szerint a zene csupán a verbális kommunikáció melléktermékeként fennmaradt élvezetes jelenség.
Más kutatók azonban úgy vélik, a zenének igenis volt evolúciós előnye. Példaként említik a szexuális szelekciót, hasonlóan a madarak párválasztásban betöltött énekéhez. A nyelvelsajátításban is kulcsszerepet játszott és játszik: a csecsemők számára a dajkanyelv lassabb tempója, nagyobb hangmagasság-különbségei és kiszámítható ritmusa, vagyis „zeneisége” segíti az ingerfolyam szegmentálását, ami a nyelvelsajátítás alapja. Emellett a közös éneklés erősítette a csoportkohéziót, az együttműködést és a közösségi erőt, összehangolva a viselkedést, a mozgást és az érzelmeket.
Az ELTE Zenei és Nyelvi Fejlődés Kutatócsoportja, Kertész Csaba és Honbolygó Ferenc vezetésével, aktívan vizsgálja ezeket a zenei hatásokat és azok összefüggéseit a fejlődéssel. Egy nemzetközi vizsgálat, amely világszerte 60 helyszínen, közel ezer résztvevővel zajlott, a közös éneklés és a ritmikus összehangolódás csoportkohézióra gyakorolt hatását elemezte. A kutatócsoport emellett azt is vizsgálja, milyen kapcsolatban állnak a különböző zenei képességek a gyerekek nyelvi fejlődésével, olvasási készségeivel és más kognitív képességeivel, valamint hogy a zenei tevékenység fejleszti-e ezeket a területeket.
Több kutatásuk eredménye is alátámasztja, hogy a ritmusérzék kiemelkedően fontos szerepet játszik a nyelv és az olvasás fejlődésében. Egyik vizsgálatukban első osztályos gyerekek ritmikai és kognitív teszteken vettek részt, majd fejlődésüket két éven keresztül követték. Az eredmények szerint nem csupán az első osztályban mutattak ki összefüggést a ritmikai tesztek és az olvasási színvonal között, hanem az elsős tesztek még a harmadik osztályos olvasási teljesítményt is előrejelezték.
A nemzetközi kutatások is megerősítik, hogy a ritmusérzékben mutatkozó hiányosság kockázati tényező lehet a későbbi nyelvi és olvasási nehézségek kialakulása szempontjából. Ez a felismerés azonban segítséget nyújt a problémák korai azonosításában és a célzott fejlesztés megkezdésében. Mivel a ritmusérzék fejleszthető, a zenei nevelés kiemelt fontosságúvá válik a gyerekek kognitív és nyelvi fejlődésének támogatásában. A zene tehát nem csupán élvezetet nyújt, hanem alapvető szerepet játszik az emberi képességek formálásában és a terápiás folyamatokban is.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása