Az utókor által „szörnyetegkutatásként” emlegetett, 1939-ben lezajlott kísérlet mély és tartós sebeket hagyott maga után. Az Iowai Egyetem kutatói árva gyerekeken végeztek vizsgálatokat, melyek célja a dadogás kialakulásának megértése volt. A kísérlet azonban súlyos pszichológiai traumákat okozott a résztvevőknek, amiért az egyetemnek évtizedekkel később jelentős kártérítést kellett fizetnie.
A vizsgálat etikai aggályai és a résztvevők életére gyakorolt negatív hatása miatt a történtek máig a tudományos etika egyik legsötétebb fejezetét jelentik. A kutatás vezetője, Wendell Johnson maga is dadogott, ami személyes motivációt adott neki a probléma mélyreható tanulmányozására.
A kísérletet Wendell Johnson professzor kezdeményezte, és Mary Tudor, egy 22 éves klinikai pszichológia szakos végzős hallgató vezette le. Tizenkét, 5 és 15 év közötti árva gyermeket választottak ki egy helyi árvaházból, akiknek azt mondták, beszédterápián vesznek részt, a kísérlet valódi célját eltitkolták előlük.
A gyerekeket két csoportra osztották: az egyikben a dadogóknak azt sugallták, hogy beszédük teljesen rendben van, míg a másik, normálisan beszélő csoport tagjait arról győzködték, hogy súlyos beszédproblémáik vannak, és a dadogás jeleit mutatják. Utóbbi csoport tagjait pszichológiai nyomásnak és megszégyenítésnek is kitették, arra ösztönözve őket, hogy csak akkor szólaljanak meg, ha tökéletesen tudnak beszélni.
A januártól májusig tartó vizsgálat során a normálisan beszélő gyerekeknél azonnali negatív reakciók jelentkeztek. Többen szorongani kezdtek a megszólalástól, bizonytalanná váltak, kevesebbet beszéltek, és igyekeztek elkerülni a kommunikációs helyzeteket. Egyeseknél korábban nem tapasztalt beszédproblémák is megjelentek, romlott az iskolai teljesítményük, és szorongva javítgatták magukat beszéd közben.
A kutatás tudományos szempontból nem hozott egyértelmű eredményeket. A hat, dadogóként megbélyegzett, egyébként normálisan beszélő gyermek közül kettőnek romlott a beszédfolyamatossága, kettőnél nem történt változás, kettőnél pedig még javult is. A valóban dadogó csoportban is vegyes eredmények születtek: kettőnél enyhe javulás, kettőnél romlás, egynél pedig változatlanság volt tapasztalható. A mindössze tizenkét alannyal végzett kísérletből így nem lehetett érdemi konklúziót levonni.
Wendell Johnson a harmincas években már elismert dadogáskutatónak számított az Iowai Egyetemen, ahol maga is tanult, és ahol a dadogással kapcsolatos kutatások központja volt. Saját dadogása motiválta arra, hogy mélyebben megértse a beszédhiba eredetét és lehetséges megoldásait. Korábban Johnson és végzős hallgatótársai rendhagyó önkísérleteket is végeztek egymáson, például elektródákat kapcsoltak magukra, elektrosokkot alkalmaztak, vagy fegyvereket sütöttek el egymás füle mellett, hogy a hirtelen ijedtség hatását vizsgálják a beszédre.
Ezen a korszakban a tudományos kísérletekre még nem vonatkoztak olyan szigorú etikai szabályok, mint napjainkban, ami megmagyarázza, miért nem keltett gyanút Johnson terve az árvaházi gyerekek bevonására. Az Iowai Egyetem már évek óta együttműködött a Katonák és Tengerészek Árvaházával, amely 1939-ben több mint hatszáz árva és félárva gyermeknek adott otthont. Ez a korábbi kapcsolat megkönnyítette a hozzáférést a kísérlet alanyaihoz.
A "szörnyetegkutatás" súlyosan etikátlan volt, különösen mai mércével mérve. A kísérletben résztvevő gyermekek életre szóló pszichológiai problémákkal küzdöttek, ami rávilágít a tudományos kutatásban a résztvevők védelmének alapvető fontosságára. Egy korábbi hallgató, Franklin Silverman professzor egyenesen a náci emberkísérletekhez hasonlította a vizsgálatot, hangsúlyozva annak morális elfogadhatatlanságát.
Az egyetem évtizedeken keresztül igyekezett eltitkolni a kísérlet részleteit és módszereit a nyilvánosság és a résztvevők elől. A volt alanyok csak 2001-ben, egy oknyomozó cikk megjelenése után szereztek tudomást a vizsgálat valódi céljáról és arról, hogy valójában mi történt velük. Ez az eset kiemeli az intézményi felelősségvállalás és az átláthatóság szükségességét a kutatási gyakorlatban.
A kísérlet rávilágított arra is, hogy a negatív szuggesztió milyen romboló hatással lehet a gyermekek önképére és beszédfejlődésére. Mary Korlaske, az egyik résztvevő, aki 12 évesen szökött meg az árvaházból, később úgy nyilatkozott, a kísérlet tönkretette az életét. Hazel Potter, egy másik alany, agymosásnak nevezte a történteket, kiemelve a kiszolgáltatott helyzetüket.
A kísérlet hosszú távú következményei 2003-ban csúcsosodtak ki, amikor a nem dadogó csoport hat tagja beperelte az Iowai Egyetemet az okozott pszichológiai károk miatt. Az egyetem, miután korábban bocsánatot kért, 2007-ben kénytelen volt összesen 900 ezer dollár kártérítést fizetni öt felperesnek, és további 25 ezer dollárt a hatodiknak. Ez az ítélet precedenst teremtett a tudományos kutatások során elszenvedett károk jogi elismerésére.
Érdekes módon Wendell Johnson karrierjét a botrány nem érintette negatívan. A beszédzavarok kutatásának egyik legismertebb szakértőjévé vált, 1943 és 1955 között az Iowai Egyetem beszédklinikájának igazgatója volt. Számos könyvet és cikket írt, szakfolyóiratok szerkesztőjeként dolgozott, és még a Mentális egészség enciklopédiájába is írt cikket. Az Iowai Egyetem beszéd- és hallászavarokkal foglalkozó intézete ma is az ő nevét viseli, annak ellenére, hogy a nevéhez fűződik ez a mélyen vitatott kísérlet.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása