Aphrodité, a szerelem és szépség istennőjének meztelen ábrázolásai évezredek óta provokálják és megosztják a közönséget. A művészettörténet során ezek a képek hol csodálatot, hol felháborodást váltottak ki, egészen odáig, hogy egyes alkotásokat obszcénnek bélyegeztek, vagy akár fizikai támadás is érte őket. Az oxfordi Ashmolean Múzeum „Aphrodité: Az istennő születése” című kiállítása most átfogóan vizsgálja, miként vált az antik istenség a női test és a művészeti cenzúra örökös szimbólumává.
A kiállítás Aphrodité eredetének két fő vonalát tárja fel: a mitológiai és a történelmi narratívát. A mítosz szerint az istennő brutális körülmények között született: apja, Uranosz kiherélt nemi szervéből, melyet Kronosz a tengerbe dobott, a habokból lépett elő felnőttként, majd Ciprus szigetére érkezett. Történelmileg Aphrodité kultusza Kr. e. 1200 körül jelent meg Cipruson, ahol a közel-keleti istennők, mint Istár, Astarté vagy Hathor vonásait ötvözte.
Anja Ulbrich, a kiállítás kurátora szerint ezek az archaikus istennők, és velük együtt Aphrodité is, a szexualitás, a szerelem és a termékenység mellett számos más funkciót is betöltöttek. Az istennőt nemcsak a romantika, hanem az élet minden testi vonzalmának és szaporodásának patrónusaként tisztelték. Kevésbé ismert, de harcias oldala is volt: a mítoszok szerint részt vett a trójai háborúban, és a római civilizáció ősanyjaként is számon tartották, hiszen fia, Aeneas alapította Róma városát.
Aphrodité kultusza a Kr. e. 13. századi ciprusi megjelenése után rendkívül gyorsan terjedt el az ókori Görögországban. Ulbrich kiemelte, hogy a termékenység, a szerelem és a szaporodás egyetemes emberi témák, amelyek kultúrától függetlenül mindenkit megérintenek. Az istennő népszerűségét mutatja, hogy Pandémosz néven is ismerték, ami annyit jelent: „minden ember istennője”.
Bár Aphrodité ábrázolásmódja évezredek óta viták tárgya, a kezdeti időszakban a művészek felöltözve, provokatív pózok nélkül jelenítették meg, nem különböztetve meg őt más olimpiai istennőktől. A Kr. e. 350-ben bekövetkezett fordulat Praxitelész Knidoszi Aphrodité című szobrához köthető, amely az ókori Görögország első teljesen meztelen női ábrázolása volt. Bár az eredeti alkotás elveszett, római másolatai, mint a Capitoliumi Vénusz, hűen tükrözik a korszakalkotó mű formavilágát.
Praxitelész előtt kizárólag a férfiakat mintázták meg ruhátlanul, a férfi fizikai szépség meztelen ünneplése a Kr. e. 7-6. századtól kezdve elfogadott volt. A kurátor szerint a művész ezt az elvet alkalmazta a női alakra is, ám az istennő meztelensége alapvetően eltért a férfi aktoktól. Míg a görög művészetben a ruhátlan férfi testet magabiztosnak és hősiesnek ábrázolták, Praxitelész Aphroditéját fürdés közben, félénken és sebezhetően, kezével takarva mutatta be.
Ez a „Venus Pudica” (szemérmes Vénusz) beállítás a mítoszokból ered, ahol az istennő folyamatosan fürdik és szépségét ápolja. A szobor zsenialitása abban rejlett, hogy a kezek kissé távolabb helyezkedtek el a testtől, lehetővé téve a néző számára, hogy különböző szögekből körbejárva az alkotást, teljes valójában láthassa a női formákat. Ez a voyeurisztikus ábrázolásmód évszázados vitákat gerjesztett, és forradalmasította a női akt művészeti megjelenítését.
A Knidoszi Aphrodité valódi forradalmat indított el, hiszen Praxitelész után a meztelenség alapvetően átvette az uralmat az istennő ábrázolásában. Bár a meztelen test önmagában természetes, Aphroditét az tette provokatívvá, ahogyan testét a néző vizuális kielégülésére és vágyainak tárgyává formálták. Ez a póz hihetetlenül inspirálónak bizonyult, a római szobrászok ezerszámra másolták az eredeti alkotást, elterjesztve a Venus Pudica új látásmódját a Római Birodalom egész területén.
Az ókori remekmű hatása a reneszánsz idején lángolt fel újra, amikor a művészek, mint Massaccio, Botticelli, Raffaello és Tiziano, a klasszikus szobrokat kutatva és másolva, Aphroditét Praxitelész által megálmodott meztelen, csábító, mégis alázatos formájában élesztették újjá. A Venus Pudica folyamatos újraalkotásával a tárgyiasított női forma a művészettörténeti kánon megkerülhetetlen elemévé vált. A barokk korban Rubens és Velázquez, az 1800-as években Cabanel és Manet, a 20. században pedig Modigliani és Yves Klein is visszanyúlt ehhez a motívumhoz.
Mark Twain megdöbbenése Tiziano Vénuszán, vagy Mary Richardson szüfrazsett baltás támadása Velázquez festményén, mind erre a több ezer éves, Aphroditét erotizáló hagyományra adott dühös reakciók voltak. Anja Ulbrich szerint a Praxitelész-féle szobor bár korszakalkotó, nem az egyetlen érvényes interpretációja az istennőnek. A kiállítás például bemutat egy észak-angliai domborművet is, amely szintén fürdőzés közben ábrázolja Aphroditét, bár a hideg víz láthatóan felbosszantotta.
Az elmúlt években a popkultúra gyakran már a klasszikus befolyástól függetlenedve, az önrendelkezés és a női erő ikonjaként tekint Aphroditéra. Művészek, mint Björk, Lady Gaga, Kylie Minogue és Beyoncé is felhasználták alakját, utóbbi 2023-as turnéján egy óriási kagylóhéjból lépett színpadra, ruháját a Venus Pudica ikonikus, takaró kezei díszítették. Ez is mutatja, hogy Aphrodité alakja folyamatosan formálódik, tükrözve az adott kor közönségének igényeit és elvárásait.
Döbbenetes belegondolni, hogy egyetlen ókori szobor milyen mélyrehatóan, évezredekre meghatározta a női meztelenséghez való társadalmi és művészeti viszonyulásunkat. Az istennő rendkívül sokoldalú, és a kontextustól függően az emberek mindig arra szűkítik le az alakját, amire éppen szükségük van, vagy amit éppen akarnak. Aphrodité története így nem csupán művészettörténeti, hanem kulturális és társadalmi szempontból is rendkívül tanulságos.
📰 Forrás: Magyar Hírlap — Eredeti cikk elolvasása