A szellem és a közélet, az irodalom és a politika kapcsolata régóta vita tárgya, különösen annak fényében, hogy a létező és a kívánatos állapot között áthidalhatatlan-e a távolság. A szerző személyes gondolatmenetében arra a felismerésre jut, hogy a világ mindig is pártoskodó volt, és a szellem birodalma gyakran azok gyarmata marad, akik a pénzt birtokolják.
Ez a felismerés ahhoz a következtetéshez vezeti, hogy az alacsonyabb rendű képes megrontani a magasabbat. A szellem határai így nem is olyan merevek, mint gondolnánk, hiszen test, lélek és szellem elválaszthatatlan egységet alkot.
A szerző szerint a politika számtalan esetben beavatkozott a szellemi életbe, mind a rendszerváltás előtt, mind utána. Az aktuális hatalom mindig úgy szervezte meg a kulturális szférát, hogy az a saját szimpatizánsainak kedvezzen, míg az ellenzéki oldalon lévőknek csupán túlélőszigetek maradtak.
A jobb munkahelyek, szerkesztői pozíciók, irodalmi díjak és állami ösztöndíjak rendre azokhoz kerültek, akik a fennálló hatalommal azonosultak. Ez időnként súlyos aránytalanságokhoz vezetett, például dilettánsok kaptak elismeréseket, miközben a hatalomból kiszorultak felháborodtak az igazságtalanságokon. A politikai befolyás árnyékot vetett a szellemi életre, és kevés író volt elég szabad ahhoz, hogy kritikusan szemlélje saját közösségét.
A szerző egy alkalommal, egy külföldi nagykövetségen tartott felolvasáson szembesült azzal a kérdéssel, hogy miért nem írnak közéleti verseket. Válaszában kifejtette, hogy a Kádár-rendszerben, a politikai és szellemi elnyomás idején volt értelme az ilyen típusú alkotásnak, mivel a sorok között olvasás nemzeti sporttá vált.
Napjainkban azonban, a szerző megítélése szerint, a közéleti versek írása értelmetlen. Számtalan más, sokkal fontosabb ügy létezik, amelyekkel érdemes foglalkozni. Ez a nézeteltérés a nagykövet és a szerző közötti viszony megromlásához vezetett, rávilágítva arra, hogy a politika gyakran csak a saját érdekeit és horizontját látja.
A szerző kritikusan szemléli a politikai gondolkodást, amelyet a szellemhez képest alacsonyrendűnek tart, sőt, Heidegger nyomán felveti, hogy azt gondolkodásnak sem nevezhetjük. A politikai szimpátia alapja nagyrészt érzelmi, amelyet a család, neveltetés, tapasztalatok, barátságok és véletlenek alakítanak.
Ezért a választási döntéseket sem érvek és ellenérvek határozzák meg, hanem inkább lelki erőterek. A szerző szerint a politikus ember nem feltétlenül nagy észlény, és a mai közéletet figyelve ez a tendencia erősödni látszik. Azonban a szellem embere nem békélhet meg ezzel a helyzettel, hanem keresi a megoldásokat.
A szerző hangsúlyozza az olyan barátságok fontosságát, ahol a politikai hovatartozás különbözősége ellenére is megmarad a párbeszéd. Ezek a kapcsolatok fékként és ellensúlyként szolgálnak, megóvva az embereket a teljes elhülyüléstől. Az ilyen politikai viták magasabb, szellemi síkra emelkedhetnek, ahol az érzelemmentes térben, a lelkeken túl foroghatnak ki a gondolatok.
Ez a megközelítés egyelőre csak a „kezdd magadon” szintjén működik, és a szerző még nem talált módot arra, hogy országos szellemi mozgalommá alakítsa. Ennek ellenére megalapította egyszemélyes szellemi mozgalmát, a thaumatizmust, amely a görög „thaumazein”, azaz csodálkozni szóból ered.
A thaumatizmus lényege, hogy a rácsodálkozás szebb, mint a megismerés. A megismerés ugyanis a bekebelezés, a birtoklás és az agresszió első lépése lehet, míg a rácsodálkozó meghagyja a csodálkozottat önmagában, nem akarja birtokolni vagy megváltoztatni. A csodálkozó is biztonságos, élő távolságban marad, megőrizve a tiszteletet és a nyitottságot.
Bár a szerző tudja, hogy a világ pártoskodó marad, és a szellem birodalmát továbbra is a pénz fogja gyarmatosítani, mégis reményt lát abban, hogy a szellemre fogékony honpolgárok a kölcsönös rácsodálkozás révén közelebb kerülhetnek egymáshoz. Ezáltal felismerhetjük a lelkek végtelen szövedékét, amely nélkül semmik vagyunk, és amelyhez méltatlan az, amit a politika gyakran művel vele.