Csomafáy Ferenc fotóriporter 1991-ben készített felvételei egy marosfelfalui hagyományos kenyérsütés pillanatait örökítették meg, melyek a rendszerváltás utáni Erdélyben a házi kenyér reneszánszát mutatták be. Az eredetileg a Romániai Magyar Szóban megjelent, rossz minőségű képek negyed évszázad elteltével az Azopan Fotóarchívum gondozásában kerültek elő teljes sorozatban. A fotózás körülményeiről és a kenyérsütés hagyományairól Rüsz-Fogarasi Enikő történész, a fotókon szereplő család leszármazottja mesélt.
A felvételek egy bemutató jellegű kenyérsütésen készültek Csomafáy Ferenc és felesége, Pál Gyöngyvér tiszteletére, akik vendégségben jártak a Fogarasi nagyszülők marosfelfalui udvarán. A család ekkoriban még heti rendszerességgel sütött kenyeret, mely gyakorlat a rendszerváltás előtt a liszthiány miatt nem volt általános. Rüsz-Fogarasi édesapja molnárként mindig biztosította a lisztet, így náluk szombatonként készült a friss, egy hétig elegendő kenyér.
A rendszerváltás utáni időszakban azonban jelentősen megváltozott a helyzet, mivel az emberek visszakapták földjeiket, búzát vethettek, és így kenyérliszthez jutottak. Ez a változás a házi kenyérsütés felvirágzását hozta el Romániában, sok vidéki háztartásban újra beüzemelték a régóta nem használt kemencéket. A bolti kenyerek gyenge minősége is hozzájárult ahhoz, hogy az otthon sütött pékáru sokkal népszerűbbé vált ebben az átmeneti időszakban.
A hagyományos kenyérsütés egy több fázisból álló, időigényes folyamat volt, melyet a Romániai Magyar Szó 1993-ban részletesen is leírt. Este kezdődött a kovászolás: a lisztet dagasztóteknőbe szitálták, majd az előző sütésből félretett kovászt friss élesztővel és langyos sós vízzel elkeverték, és meleg helyre tették kelni. Reggel, ha krumplis kenyeret készítettek, főtt krumplit daráltak a kovászhoz, egyébként azonnal a dagasztáshoz fogtak.
A dagasztás körülbelül két órán át tartott, sós meleg víz és liszt hozzáadásával, amíg a tészta könnyen elvált a kéztől és hólyagosodott. Ezt követően a tésztát két órán át kelesztették letakarva, miközben a kemencét fával, kukoricacsutkával vagy szalmával hevítették. A kemence akkor volt készen, ha a szénvonótól szikrázott a földje, és a bevetőlapáttal betett tollú magától kigyulladt.
A megkelt kenyeret a háziasszony kiszaggatta, gömbölyűre gyúrta, majd a bevetőlapáttal ügyesen elhelyezte a kemencében, figyelve, hogy ne érjenek össze. Két óra sütés után a kenyereket kiszedték, tollúseprűvel megtisztították a hamutól, az égett részeket pedig késsel leveregették. A kovász hagyományosan az előző sütésből megmaradt tésztából készült, nem a mai értelemben vett vadkovászból, bár a '90-es években már gyakran adtak hozzá élesztőt.
Rüsz-Fogarasi Enikő kiemelte, hogy a legfinomabb kenyér a káposztalapin sült változat volt, ami egy speciális sütési technikát jelentett. Bár az 1980-as évektől elterjedt a tepsiben való formázás és kelesztés, a káposztalevél használata különleges ízt és textúrát kölcsönzött a kenyérnek. A család félbarna kenyérlisztet használt, melyet a jó hírű marosvécsi malomban őröltettek.
Fontos megjegyezni, hogy a krumplis, vagy pityókás kenyér nem mindenhol volt hagyományos Erdélyben, a marosfelfalui család például sosem használt krumplit. Pozsony Ferenc néprajzkutató tanulmánya szerint a krumpli csak a 18. század második felében, a bécsi udvar szorgalmazására jelent meg Erdélyben, így a krumplis kenyér nem lehetett a késő középkor óta létező kelesztett kenyér ősi változata.
Ahogy a bolti kenyerek minősége javult, és a kenyérsütésben jártas generáció kiöregedett, a házi kenyérsütés fokozatosan visszaszorult a mindennapokból. A fiatalabb nemzedékek számára már inkább élményszerű tevékenység maradt, melyet évente egy-két alkalommal, vagy gasztrotörténeti órák keretében gyakorolnak. Ez a változás jól mutatja a modernizáció és a fogyasztói szokások átalakulásának hatását a hagyományos vidéki életre.
Csomafáy Ferenc fotósorozata és Rüsz-Fogarasi Enikő visszaemlékezései értékes dokumentumai egy olyan korszaknak, amikor a házi kenyér nem csupán élelmiszer, hanem a közösségi élet és a hagyományőrzés fontos része volt. A képek és a történetek segítenek megőrizni az utókor számára ezt a kulturális örökséget, emlékeztetve a mindennapi kenyér elkészítésének egykori jelentőségére.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása