Nicolas Winding Refn dán író-rendező tíz év szünet után új filmmel jelentkezett, a Neonpokol című alkotással, amely szeptember 10-én debütált a hazai mozikban, szélesebb körben pedig szeptember 24-én vált elérhetővé. A rendező, aki 2011-ben a Drive – Gázt! című filmmel tört be a mainstream köztudatba, most egy rendhagyó, elvont művészfilmmel tér vissza, amely stílusában és narratívájában David Lynch, különösen az Inland Empire című alkotásának világát idézi. Ez a tizenegyedik filmje egy vizuális gondolatfolyam, amely a nézőt vagy magával ragadja, vagy elidegeníti, a befogadó aktuális kedélyállapotától függően.
A Neonpokol főszereplője egy Elle nevű fiatal nő, akit Sophie Thatcher (ismerős a Yellowjackets sorozatból) alakít, és egy futurisztikus, ködbe burkolózó, sokemeletes hotelbe érkezik a nyitójelenetben. Itt találkozik Hunterrel (Kristine Froseth), egy fiatal influenszerrel, és Dominique-kel (Havana Rose Liu), Elle mostohaanyjával. A csillogó ruhákba öltözött hölgyek filmfelvételre készülnek, nem pedig egy reklámforgatásra, miközben a feszültség tapintható közöttük. A helyzetet tovább bonyolítja Elle apjának, Johnny-nak (Dougray Scoot) megjelenése, aki kriptikus megjegyzéseivel borítja fel a nők közötti egyensúlyt. A realitás talaja hamar kicsúszik a néző lába alól, ahogy a film egy elvontabb, űrhajós drámába torkollik, ahol Elle-lel együtt egy történetbe ágyazott történetben botladozunk. A cselekmény egy titokzatos, világok között sétáló gyilkosról szóló "lore"-t önt a nézőre, akit a szereplők egy hidegrázós jelenetben maguk is szemügyre vehetnek, amint futurisztikus Hasfelmetsző Jackként végez egy fiatal nővel. A filmben jelentős szerepet kapnak az idősíkok közötti ugrások, amelyek során egy K nevű, Japánban állomásozó katona (Charles Melton) lányát keresi, miközben a jakuzába és számára felfoghatatlan erőkbe botlik. Eközben a neonfényben sütkérező nők egymást kínozzák idegileg, Sophie Thatcher karaktere pedig még a saját nevelőanyját is megpróbálja megfojtani. A rendezőre jellemző túlzott, erőszakosságba hajló szexualitás is hangsúlyosan jelen van a filmben.
Nicolas Winding Refn a dán író-rendezők azon kevés képviselője közé tartozik, akik furcsa, elvont, művészfilmes stílusukkal valahogy betörtek a mainstream köztudatba. A 2011-es Drive – Gázt! című filmje, Ryan Gosling főszereplésével, Oscar Isaac és Carey Mulligan közreműködésével, egy depresszív akciódráma volt, amely viszonylag hamar kultstátuszba került. Tíz évig nem jelentkezett új filmmel, legutóbb 2016-ban láthattuk tőle a Neon Démont, amelyben Elle Fanning egy Los Angelesbe érkező modellt alakított. A rendező azóta sok mindent megért, 2023-ban például huszonöt percre a klinikai halál állapotába került, ami feltehetően inspirálta őt az új alkotásra. A Neonpokol elkészítése során Refn szakított a tradicionális forgatókönyvvel; ehelyett a munkálatok alatt naponta írta át a jeleneteket, sőt, a befejezést is megváltoztatta félúton, mindenki tudta nélkül. Ez a spontán, organikus alkotói módszer erősen emlékeztet David Lynch 2006-os Inland Empire című filmjének készítésére, amelyet Lynch digitális kézikamerával, forgatókönyv nélkül forgatott, napról napra kitalálva a következő lépéseket, ami a valóság és az álom közötti határvonal teljes elmosódásához vezetett.
A Neonpokol egy kísérleti alkotás, amely inkább egy hosszadalmas, lassú álmodozásnak vagy rémálomnak feleltethető meg, mintsem klasszikus audiovizuális történetmesélésnek. A film vizuális gondolatfolyamként funkcionál, amely a nézőt vagy magával ragadja, vagy elidegeníti, attól függően, hogy milyen kedélyállapotban találja meg. A narratív koherencia hiánya, az idősíkok közötti ugrálások és a történetbe ágyazott történetek tudatos művészi döntések, amelyek a nézőt aktív értelmezésre és elemzésre késztetik. Az alkotás helyenként vizuális orgiát kínál, remek zenékkel és elvont játékokkal, amelyek hozzájárulnak az egyedi, mégis magával ragadó atmoszférához. A rendezőre jellemző túlzott, erőszakosságba hajló szexualitás, valamint a mogorva karakterek és a neonfényekbe burkolt dráma mind a Neonpokol jellegzetes elemei, amelyek Refn korábbi munkáiból is ismerősek.
Az ehhez hasonló experimentális filmek esetében az első megtekintés gyakran nem elegendő a teljes megértéshez, és a Neonpokol is lehetőséget kínál az újrázásra, ha a néző mélyebbre szeretne ásni az alkotás rétegeiben. Ahogy David Lynch is mondta, "nagyobb hal után merülne" az, aki újra nézi egy ilyen jellegű filmet. Bár a film vizuálisan lenyűgöző és zeneileg is gazdag, egyes vélemények szerint nem éri el a rendező korábbi, legkiemelkedőbb alkotásainak szintjét. A szaggatott, "kisujjeltartós" szkript mellett pár fokkal komplexebb, katartikus üzenet is elkelhetett volna, hogy az alkotás mélyebb nyomot hagyjon a nézőben. A Neonpokol magyarországi premierje a miskolci CineFesten volt, és szeptember 24-én szélesebb körben is elérhetővé vált a mozikban, lehetőséget adva a közönségnek, hogy saját értelmezést alkosson erről a különleges filmes élményről, amely egy nagy rendező őrületes visszatérése tíz év szünet után.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása