A francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának, Marcel Proustnak életműve és személyisége kapcsán sokan gondolhatnánk, hogy már aligha rejteget ismeretlen részleteket. Ehhez képest idén egy különleges gyűjtemény látott napvilágot, amely száz, korábban sosem publikált levelet tartalmaz, új megvilágításba helyezve az író életének számos aspektusát. Ez a felfedezés mélyebb betekintést nyújt Proust gondolatvilágába, kapcsolataiba és az alkotói folyamatba, amely A megtalált idő nyomában című monumentális regényfolyamát létrehozta.
A „Cent lettres inédites. Correspondance retrouvée 1886–1922” című kötet anyaga a Francia Nemzeti Könyvtár gyűjteményébe került, ahol Julie André, Sophie Duval és Guillaume Fau rendezte sajtó alá. A gyűjtemény rendkívül sokszínű dokumentumokat tartalmaz: Proust által írt és neki címzett leveleket, piszkozatokat, rövid üzeneteket, sőt olyan szövegeket is, amelyeket valószínűleg sosem küldött el. A Le Monde beszámolója szerint a dokumentumok jellege egészen eltérő, a szolgáknak vagy családtagoknak szánt egyszerű üzenetektől kezdve egészen a mélyreható irodalmi kérdéseket feszegető levelekig.
Példaként említhető egy hosszú levél, amelyben Proust feltehetően Michel Bréal nyelvészt kérdezi azokról a hely- és családnevekről, amelyeket a Swannék oldala című regényvilágához alkotott meg. Ezek között szerepel Combray, Balbec, Guermantes és Forcheville neve is, melyek mind a Proust-i univerzum ikonikus helyszínei. Ez a levél is jól illusztrálja, hogy Proustnál szinte bármilyen mindennapi megfigyelés vagy gondolat irodalmi alapanyaggá válhatott, és hogyan építette fel aprólékosan regényeinek világát.
A gyűjteményben Proust egyszerre jelenik meg társasági emberként, barátként, íróként és betegségei miatt egyre inkább visszahúzódó férfiként. A levelek egyik legfontosabb alakja Proust édesanyja, Jeanne Weil Proust, aki nem csupán fia legközelebbi bizalmasa volt, hanem első számú szellemi beszélgetőtársa is. Művelt, angolul kiválóan beszélő nőként teljes mértékben osztozott fia irodalmi érdeklődésében, és Proust a legapróbb gondolataitól kezdve testi panaszaiig szinte mindent megosztott vele.
Anya és fia gyakran naponta váltott üzeneteket, részben eltérő ébrenléti időpontjaik miatt. Proust részletesen beszámolt édesanyjának álmatlanságáról, gyógyszereiről, rosszulléteiről és arról a félelméről is, hogy egy-egy fontos gondolatot elfelejt. Egyik levelében például azon töpreng, hogy bár már rég ágyban kellene lennie, ha tovább magyarázza gondolatait, még később fekszik le. Ha pedig újrakezdi a levelet, még tovább marad fenn, de ha összetépi, édesanyja csalódott lesz, amiért nem kap tőle semmit. Ezek az üzenetek rávilágítanak Proust rendkívül érzékeny és komplex belső világára, valamint az anyjával való mély, intellektuális és érzelmi kötelékre.
A Fondation La Poste irodalmi folyóirata, a FloriLettres szerint ezek a rövid üzenetek azért is különösen érdekesek, mert megmutatják Proustot abban az állapotban, mielőtt az átélt élményt irodalommá alakította volna. A levelekben ugyanazok az érzések és megfigyelések bukkannak fel nyersebb, közvetlenebb formában, amelyek később prózájának alapanyagává váltak. Ez a gyűjtemény tehát egyedülálló lehetőséget kínál arra, hogy bepillantsunk az írói alkotófolyamat kulisszái mögé, és megfigyeljük, hogyan alakultak át a mindennapi tapasztalatok irodalmi motívumokká.
A levelezésből kirajzolódik egy rendkívül érzékeny és önreflektív személyiség, aki folyamatosan elemezte saját állapotát, gondolatait és környezetét. Az írói tehetség mellett a levelek Proust emberi oldalát is bemutatják, a betegségeivel vívott küzdelmét, a társasági élet iránti vágyát és az elszigeteltségét. A gyűjtemény így nem csupán irodalomtörténeti jelentőséggel bír, hanem pszichológiai szempontból is értékes, mivel feltárja egy zseniális elme belső működését és az emberi lét alapvető kérdéseivel való birkózását.
A legmegrázóbb dokumentumok Proust életének legvégéről származnak, és drámai képet festenek utolsó napjairól. Házvezetőnője, Céleste Albaret 1922 novemberében írt levelet Robert Proustnak, az író testvérének, amelyben arról számolt be, hogy Marcel szörnyű éjszakán és napon van túl. Fullasztó köhögési rohamok gyötörték, mégsem volt hajlandó semmilyen kezelést elfogadni. Sőt, még azt sem engedte, hogy befűtsenek a szobájában, amely ekkor már jéghideg volt. Albaret kétségbeesetten jegyezte meg: „Attól tartok, senki sem képes már hatni rá.” Marcel Proust néhány nappal később, 1922. november 18-án hunyt el.
Más, ugyanezekből a hetekből fennmaradt üzenetek még közelebb hozzák az író mindennapjait és utolsó küzdelmeit. Egyikben gyógyszert és cseresznyeszárból készített italt kér, egy korábbi levélben pedig arra panaszkodik, hogy rendkívül rosszul van, és azonnal hársfateára lenne szüksége, de az elektromos vízforralója nem működik. Ezek a részletek nem csupán Proust fizikai szenvedéseiről tanúskodnak, hanem arról a makacs elszántságról is, amellyel még a legnehezebb körülmények között is ragaszkodott saját döntéseihez, még ha az élete árán is. A levelek így egy teljesebb, árnyaltabb képet festenek a nagy íróról, aki a halál küszöbén is megőrizte egyéniségét.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása