Simon Johnson, neves elemző, a közelmúltban az amerikai-iráni konfliktus lehetséges végkimenetelével kapcsolatos aggályait fejezte ki. Kiemelte, hogy a feszültség enyhítése helyett a helyzet egyre inkább eszkalálódik, különösen az Egyesült Államok által bevezetett új gazdasági intézkedések nyomán. Johnson szerint a konfliktus tartós és békés rendezéséhez vezető út nagyrészt Kínán keresztül vezet, ám Peking jelenlegi magatartása nem segíti elő a békét.
A múlt héten Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter bejelentette az úgynevezett „gazdasági D-Day” programot, amelynek deklarált célja Irán teljes elszigetelése minden kereskedelmi partnerétől. Ez a lépés egy fokozott gazdasági blokád bevezetését jelenti, amelynek célja Irán gazdasági nyomás alá helyezése, remélve, hogy ezzel a konfliktus enyhülése felé terelődik. Azonban Johnson megfigyelései szerint a program eddig éppen az ellenkező hatást érte el: ahelyett, hogy a feszültség csökkent volna, az amerikai-iráni háború eszkalációjához járult hozzá.
Az elemző rávilágít arra, hogy ez a helyzet valószínűleg nem is fog változni a közeljövőben, elsősorban Kína együttműködési hajlandóságának hiánya miatt. Johnson szerint az amerikai politikai döntéshozóknak most azzal a valósággal kell szembenézniük, hogy a tartós béke felé vezető legtöbb lehetséges út Kínán keresztül vezet. Peking szerepe kulcsfontosságú lenne, hiszen a globális gazdaságban és politikában betöltött súlya révén képes lenne befolyást gyakorolni mindkét félre.
A háborúk általában három fő módon érnek véget. Az első forgatókönyv szerint az egyik harcoló fél feladja a küzdelmet, és megadja magát. A második esetben mindkét oldalon a befolyásos szereplők belefáradnak a veszteségekbe, a konfliktus fenntartásának költségeibe, és tovább akarnak lépni, békés megoldást keresve. A harmadik lehetőség, amikor egy erős harmadik fél avatkozik be, és kikényszeríti a békét a felek között.
Simon Johnson elemzése szerint az amerikai-iráni konfliktus esetében egyik forgatókönyv sem tűnik valószínűnek a közeljövőben, ami arra enged következtetni, hogy a konfliktus még hosszú ideig elhúzódhat. Ennek oka, hogy mindkét oldalon – az Egyesült Államokban és Iránban is – a keményvonalas erők mélyen beágyazódtak a politikai és társadalmi struktúrákba, és nem mutatnak hajlandóságot a kompromisszumra vagy a visszavonulásra.
Irán nem készül megadni magát, és ellenáll a külső nyomásnak. Az Egyesült Államok pedig nem fog kockáztatni egy teljes körű inváziót, amely hatalmas emberi és gazdasági áldozatokkal járna, és beláthatatlan következményekkel járna a régió stabilitására nézve. Ebben a patthelyzetben Kína, amely az egyetlen olyan harmadik fél, amelynek elegendő befolyása van ahhoz, hogy érdemi változást érjen el, úgy tűnik, inkább csak tétlenül figyeli az eseményeket. Peking passzivitása tovább bonyolítja a helyzetet, és megnehezíti a békés rendezés kilátásait.
Összességében Johnson elemzése egy elhúzódó, megoldatlan konfliktus képét festi le, ahol a gazdasági nyomásgyakorlás nem hozza el a kívánt eredményt, a békés rendezéshez szükséges külső befolyás pedig hiányzik. A helyzet rendezéséhez kulcsfontosságú lenne Kína aktívabb szerepvállalása, ám ennek hiányában a feszültség várhatóan fennmarad az amerikai-iráni viszonyban.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása