Az első világháború egyik legkülönlegesebb epizódja zajlott le 1917. augusztus 26-án, amikor Arturo Toscanini, a világhírű olasz karmester a frontvonal közvetlen közelében vezényelt egyórás koncertet. Az eseményre a tizenegyedik isonzói csata olasz győzelmét követően került sor, miközben az osztrák-magyar erők még utóvédharcokat vívtak, és gránátlövésekkel zavarták meg a zenei előadást.
1917. augusztus 26-án este tíz órakor Arturo Toscanini egy órán át vezényelte a hadosztály zenekarát a Monte Santo közelében, melyet az olasz csapatok előző nap foglaltak el. A zenészek hangszereiket kézben cipelték fel a hegy frontvonalaihoz, hogy a katonák számára adjanak elő marsokat és nemzeti himnuszokat.
A koncertet az osztrák-magyar oldalon is hallották, akik néhány vakon leadott gránátlövéssel válaszoltak a zenei produkcióra. Személyi sérülés szerencsére nem történt, csupán a nagydob kapott srapneltalálatot és szakadt be. Toscanini és zenekara négy napig és négy éjjel maradt a Monte Santo közvetlen közelében, majd a karmester szeptemberben is folytatta frontszolgálatát.
Később Luigi Cappello tábornok, az olasz II. hadsereg parancsnoka személyesen tüntette ki Toscaninit a Katonai Érdemérem ezüst fokozatával, egy bersaglieri zászlóalj felvonulása közepette. A karmestert mélyen meghatotta a váratlan elismerés, melyet beszámolók szerint könnyekig hatódva fogadott. Ezt követően is rendszeresen adott koncerteket a vonalak mögött, operanyitányokat és népszerű részleteket játszva pihenő és sebesült katonáknak, gyakran romos falvakban vagy mezőkön.
Az első világháborúban Olaszország csak 1915-ben lépett harcba, miután a társadalom megosztott volt a semlegesség és a beavatkozás kérdésében. A kormány diplomáciai manőverekkel és a közvélemény tudatos befolyásolásával, például háborúpárti tüntetések támogatásával, érte el a háborúba lépést. 1917-re a propaganda és a katonai sikerek kiemelése kulcsfontosságúvá vált a döntés igazolásában.
Az olasz művészvilág is megosztott volt: Giacomo Puccini a semlegesség híve volt, míg Arturo Toscanini, kora egyik legünnepeltebb karmestere, lángoló szívű nacionalistaként hitt Olaszország felemelkedésében. Toscanini meggyőződése szerint az ország csak egy nagyobb európai státuszt érhet el, ha a kontinens rendszere megváltozik, akár háború árán is. Ezért azonnal hazautazott New Yorkból, amikor Olaszország belépett a háborúba.
Bár a fegyverforgatáshoz már idős volt, jótékonysági koncerteket vezényelt, és hírességként látogatta a front mögött pihenő katonákat. Felesége és lánya a Vöröskeresztnél szolgált, fia pedig az Isonzónál harcolt tüzérként. 1917 augusztusában két zenekedvelő tábornok, Antonino Cascino és Maurizio Ferrante Gonzaga hívta meg egy jótékonysági frontlátogatásra, amelynek során eljutott a frissen elfoglalt Monte Santóhoz.
A Monte Santo stratégiai és szimbolikus jelentőséggel bírt az olaszok számára, mivel a Görz városát körülölelő "szent hegyek" egyike volt. Ennek a 618 méteres dombnak a birtokbavétele túlmutatott egy egyszerű hadicélon, és az olasz dicsőség jelképévé vált, még ha borzasztó áron is.
Toscanini frontkoncertje rendkívüli módon demonstrálta a tömegháború jellegét, ahol a művészet és a propaganda is a harc részévé vált. A koncert nem csupán zenei előadás volt, hanem egy erőteljes morális és hazafias gesztus, amely az olasz katonák elszántságát hivatott erősíteni a nehéz küzdelmek közepette. A karmester személyes elkötelezettsége és hazafisága példaként szolgált, eltérve más művészek pacifista álláspontjától.
Az esemény kiemeli a szimbolikus győzelmek fontosságát egy olyan háborúban, ahol a tényleges területi nyereségek csekélyek voltak a hatalmas emberveszteségekhez képest. A Monte Santo elfoglalása és az azt követő koncert egyértelmű üzenetet közvetített az olasz társadalom felé a háborúba lépés "helyességéről" és a nemzeti egységről.
Toscanini egészen az utolsó, tizenkettedik isonzói csatáig, 1917 október végéig maradt a háborús frontszakaszon. Ekkor az osztrák-magyar csapatok német segítséggel áttörték az olasz vonalakat, ami az olasz II. hadsereg szétzilálásához és a front Piave folyóhoz való áthelyezéséhez vezetett. A karmester ezután is hű maradt elveihez, és szenvedélyes maximalizmussal vezényelt tovább.
Toscanini belső szenvedélye tette őt karmesteróriássá és rendíthetetlen hazafivá. Az ideáljai szerint épített Olaszországért gondolkodás nélkül lépett volna akár az ellenséges ágyúk tüzébe is. Maximalizmusa legendás volt, és bár ma már elképzelhetetlennek tűnne az általa tanúsított szigor, állítólag ezzel tudta a legjobb teljesítményt kihozni zenészeiből.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása