Simon Márton költő Nyáry Krisztiánnal folytatott beszélgetést a Telex hatodik születésnapján, egy közönség előtt rögzített Buksó műsor keretében. A diskurzus során a költészet számos témája előkerült, a versek születésétől kezdve a slam poetry jelenségéig. Az imposztorszindróma kérdése is felmerült, amelyre a költő meglepő választ adott.
A beszélgetés során Simon Márton részletesen beszélt arról, hogyan vált költővé, és miként viszonyul korábbi munkáihoz. Kiemelte, hogy már az első könyve megjelenése előtt is költőnek tartotta magát, szemben azzal a közhiedelemmel, hogy elsősorban slammerként indult.
Aktívan részt vett a hazai slam poetry mozgalomban, de mindig költőként mutatkozott be. A slam poetryt alapvetően előadói műfajnak tekinti, amely papíron gyengébbnek hat, mint színpadon előadva. Ezt a különbségtételt nehéz megérteni azoknak, akik nem ismerik az alkotói folyamatokat.
Simon Márton 2004-től publikált, első könyve 2010-ben jelent meg. Az első slam poetry eseményre 2011-ben hívta meg Valuska László a Margó Fesztiválra, ekkor már publikációs listával és egy kötettel rendelkezett. Pályája elején sok epigon verset írt, Petri György és Kemény István volt rá nagy hatással.
Régi Ady-versére ma már szecessziós giccsként tekint, és korábbi slam szövegei közül is csak keveset szeret. Öt eddig megjelent könyve közül a 2013-as Polaroidok váltotta ki a legnagyobb visszhangot, több tízezer példányban kelt el és többször is újranyomták. A kötet sikerét Simon Márton korábban lottóötöshöz hasonlította, hozzátéve, hogy a Tumblrön való terjedése is hozzájárult a népszerűségéhez.
Hosszú ideig igyekezett távolodni a Polaroidoktól, de nemrégiben elkezdte folytatni a kötetet. A régi szövegekkel való újrakapcsolódást „találkozás egy fiatalemberrel-szerű” élményként írta le, utalva egy kialvatlan, láncdohányzó, curryszagú, Walesben fagyott birkákat cipelő önmagára. Nem akart önmásolásba vagy önhamisításba bonyolódni, de élvezetesnek találta újra keresni az akkori hangvételt és esztétikát.
A költő számára a japán kultúra máig fontos, bár „magyar haikuk” írása helyett inkább az érdekes vershelyzetekre fókuszál. A japán haiku szerkezetét és kulturális beágyazottságát magyarázva kiemelte, hogy az egyedi jelentésrétegek és a kulturális kódrendszer miatt Japánon kívül nehéz hitelesen megalkotni.
Ehelyett a rövid formák radikalitásában lát lehetőséget, ahol apró utalásokkal lehet egy nagyobb, közös kulturális tudásra apellálni. Példaként említette a „lukas cipő” kifejezést, amely elgondolkodtatja az olvasót a mögöttes jelentésekről.
Simon Márton tudatosan építi fel verseit az őt foglalkoztató problémákból és érzésekből, gyűjtögető ősemberként szedegetve össze a szilánkokat. Fontosnak tartja, hogy a költő folyamatosan felderítse a megszólalás lehetőségeit, és elkerülje azt, hogy saját magát írja, miután megtalálta a hangját.
Nyáry Krisztián felvetette, hogy Simon Márton nem szeretne olyan lenni, mint amilyennek az olvasók elképzelik a költőt. Simon Márton erre úgy reagált, hogy a saját magáról alkotott kép olyan, mint Akhilleusz teknőse, állandóan szalad utána. A „Simon Márton költő” egyfajta ideál, amit ő, mint „ez a csávó”, próbál képviselni, de nem esnek egybe.
Kijelentette, hogy imposztorszindrómája nincs. Minden eddigi kötetével másmilyen viszonyt ápol, mindegyik egy-egy meghatározó korszakának lenyomata, különböző élethelyzetekben születtek. Ezeket a köteteket képzelt barátoknak tekinti, akiknek a megtestesülései a versei, ami szerinte a legpontosabb meglátás munkásságáról eddig.
Ha tanácsot adhatna huszonhat éves önmagának Walesben, azt javasolná, hogy szerezzen japán nyelvvizsgát, ne csak diplomát japanológiából. Ez is mutatja a japán kultúra iránti tartós érdeklődését és a személyes fejlődésre való törekvését.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása