Mesterházy Balázs legújabb novellájának elbeszélője egy gyógyíthatatlan betegséggel kénytelen együtt élni, amely alapjaiban változtatta meg a mindennapjait és az élethez való viszonyát. Az írás egy mélyen személyes utazásra invitálja az olvasót, ahol a fizikai korlátok ellenére is megmutatkozik az élet szépsége és az emberi kapcsolatok ereje. Különösen az anya-fiú kapcsolat és a közös séták jelentősége emelkedik ki, mint a remény és a kitartás szimbóluma ebben a rendkívüli helyzetben.
Az elbeszélő édesanyjával sétál a Balaton partján, ami a betegség árnyékában különleges jelentőséggel bír. A járás, a lépések megtétele, az anyai karolás mind a jelen pillanat valóságát és értékét hangsúlyozza, szinte túlzóan bőségesnek tűnő élményt nyújtva. A kórházi környezetben a két lábon járó betegekre használt "fennjáró" kifejezés új értelmet nyer számára, mint egyfajta "felsőbb osztályba" lépés, valóságos lépések sorozata.
Ez a séta nem csupán fizikai mozgás, hanem az élet igenlése, a betegség ellenére megélt pillanatok ünneplése. A vízimadarak, a kishattyúk látványa tovább erősíti a természet és az élet folytonosságának érzését, időtlen pillanatokat teremtve.
A betegség megjelenése mély bánatot hozott az elbeszélő és családja életébe, különösen édesanyja számára, aki a fián keresztül beömlő bánatot érezte. Az anya aggódott fia sorsa miatt, és azt kívánta, bárcsak őt érte volna a baj, nem a fiát. Az elbeszélő azonban megígérte neki, hogy még fognak együtt sétálni a napsütötte oldalon, és ez az ígéret most valósággá vált, a közös séta valóságos, kézzelfogható élményt nyújt.
A szerző elmélkedik a gyógyíthatatlan betegségek két típusáról: arról, amely halálos, és arról, amely nem közvetlenül vezet halálhoz, de alapjaiban változtatja meg az ember identitását, megszűnik annak lenni, ami volt. Úgy írja le állapotát, mintha egy "durva idegen" költözött volna a testébe, amitől többé nem lehet megszabadulni, tragikomikus helyzetet teremtve. Ez a kettős lét, a "két világ közt ragadás" érzése, a korábbi éntől való eltávolodás félelmetes, hasonló a halálhoz.
A novella központi gondolata a bizonytalanság, mint az emberi lét egyetlen bizonyossága, egy végtelen őrlődés és számolgatás. Az elbeszélő barátja, egy kockázatelemző segítségével próbálja megérteni a helyzetét matematikai szempontból. Felteszi a kérdést, mi a valószínűsége annak, hogy egészségesen sétálhatna édesanyjával Siófokon, egy olyan élethelyzetben, ami már nem az övé.
A barát napokig tartó számításai szerint ez az esély rendkívül alacsony, mindössze négy-öt piros golyó egy százas urnában, ami a "séta nélküli" fehér golyókhoz képest elenyésző. Ez a statisztikai megközelítés rávilágít az élet kiszámíthatatlanságára és az egészség törékenységére, a lehetőség és a fenyegetés valószínűségi fogalmaként. A betegség nem csupán egy fizikai állapot, hanem az Univerzum rendjének, a létezésnek a "botránya", amely alapjaiban kérdőjelezi meg a korábbi identitást és vállalhatatlan feltételeket teremt.
Annak ellenére, hogy a statisztikák csekély esélyt jósoltak egy "egészséges" sétára, az elbeszélő és édesanyja mégis együtt sétálnak a Balatonban, mellkasig érő vízben, ami már-már kisebb csodának tűnik. Ez a pillanat egyfajta "kisebb csodaként" jelenik meg, ami túlmutat a Maslow-piramis alapvető szükségletein, sőt, messze túl van azokon, egy magasabb szintű megélés. Az elbeszélő úgy érzi, "párhuzamosan el van tolva" az egészséges önmagához képest, mintha egy párhuzamos sínre átpakolt szerelvény lenne, de a táj szépsége és az anyai szeretet ereje kárpótolja.
A séta a Nagystrand határát jelző kerítéshez közelít, a Rózsakert felé, szimbolizálva az út egy szakaszának végét, de egyben a megélt pillanatok értékét is. Az emlékezés és a vágyakozás semmire nem kötelez, csak a jelen valósága számít, a napfény játéka a vízen és az édesanyja mosolya. A novella az élet abszurditását és a megváltozott valóságot mutatja be, ahol minden van, de minden másképpen van.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása