A múlt szerdai kínai–nepáli villámárvíz pusztítása után a mentőalakulatok versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a vízerőművek sárral borított alagútjaiban rekedt embereket. A katasztrófa halálos áldozatainak száma meghaladja az ezret, több ezer eltűntet tartanak nyilván, miközben a mentési munkálatok folyamatosan zajlanak a nehezen megközelíthető területeken. A remény egyre fogy, de a szakértők szerint a föld alatti létesítményekben még lehetnek túlélők.
A pusztító villámárvíz a múlt hét szerdán csapott le a kínai–nepáli határvidékre, jelentős károkat okozva a Trishuli folyó mentén épült vízerőművekben. A nepáli erőműcégeket képviselő IPPAN adatai szerint megközelítőleg kilencszáz munkás tűnt el tizenegy különböző vízerőműnél. Az Upper Trishuli-1 erőműnél, mely közel tíz kilométer hosszú üzemvíz-alagúttal rendelkezik, 576-an tűntek el, közülük mintegy háromszázan rekedhettek az alagútban vagy a föld alatti termekben.
A legfrissebb hivatalos nepáli adatok 987 halottat és 3916 eltűntet tartanak nyilván, közel 12 ezer embert mentettek ki a katasztrófa sújtotta területről. Kórházi ápolásra 267 sérült szorul. A mentési munkálatokban több mint húszezer katona és rendőr vesz részt. A kínai oldalon, a tibeti határnál, vasárnapi adatok szerint 16 halottat és 546 eltűntet jelentettek, köztük 261 külföldi állampolgárt. Az összesített halálos áldozatok száma így meghaladja az ezret.
A Trishuli folyó alsó folyásánál több száz holttestet találtak, mivel az ár több mint száz kilométerre is elsodorta az áldozatokat. Számos városban megteltek a halottasházak, ezért a hétvégén az azonosítatlan holttesteket ideiglenesen eltemették, miután lefényképezték, valamint DNS-mintákat és ujjlenyomatokat vettek tőlük. Az eltűntek hozzátartozói a megmaradt településeket járják, és a halálos áldozatokról készült fényképek között keresik szeretteiket.
A nepáli katasztrófavédelem adatai szerint pénteken 191, szombaton pedig 88 túlélőt mentettek ki az alagutakból. Voltak, akik maguk menekültek ki, és beszámolóik értékes információkkal szolgáltak a mentőcsapatoknak. Egy munkás elmondása szerint éppen az éjszakai műszak után hagyta el az egyik erőmű alagútját, amikor meglátta az áradatot, és felfelé futott a hegyoldalon, míg másokat elsodort a víz. Egy másik túlélő öt kollégájával együtt kapaszkodók segítségével menekült meg egy alagútban, ahonnan hat óra alatt jutottak ki.
A mentést irányító nepáli hadsereg már a katasztrófa másnapján kiemelt figyelmet fordított a kínai határtól délre fekvő Trishuli folyón lévő vízerőművekre. A nepáli kormány, amely máskor elutasítja a külföldi segítséget, ezúttal Indiából és Kínából kért alagútmentésben tapasztalt specialistákat. Egyelőre nem ismert pontosan, hányan rekedtek az alagutakban, melyeket az áradat sárral, iszappal, homokkal, kavicsokkal és hatalmas sziklatömbökkel borított be, folyékony betonként jellemezve a masszát.
A Grazi Egyetem geológusa, Jakob Steiner szerint az alagutak falai elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a sáráradatnak, és az erőművek föld alatti létesítményeinek termeiben lehetséges a túlélés. Ezek az alagutak elég tágasak ahhoz, hogy teherautók is áthaladhassanak rajtuk, így elegendő helyet biztosíthatnak a menedékre. Ugyanakkor az idővel való versenyfutás kritikus, mivel a bent rekedt embereknek élelemre és vízre van szükségük.
A Chilime erőműnél zajló mentési munkálatokban segítő hegyi vezető szerint az alagútban van konyha és élelem, de az oxigénellátás bizonytalan. Vasárnap a mentőcsapatok mindössze 130 métert tudtak előre haladni egy körülbelül 250 méter hosszú, sárral teljesen elzárt alagútban. A mentésben részt vevő hegymászók ideiglenes falécekből készült hidakat használnak a bejutáshoz, de a sár akadályozza az előrehaladást.
A nepáli villámárvíz és az azt követő sárlavina súlyos humanitárius katasztrófát okozott, több mint ezer halálos áldozattal és több ezer eltűnttel. Az infrastruktúra, különösen a vízerőművek és az utak pusztulása jelentős gazdasági és társadalmi következményekkel jár. A mentési munkálatokban részt vevő több tízezer katona és rendőr, valamint a nemzetközi segítségnyújtás rávilágít a helyzet súlyosságára és a mentés összetettségére.
Az alagutakban rekedt munkások sorsa az idő múlásával egyre bizonytalanabbá válik, noha a szakértők szerint a túlélés még lehetséges. A családtagok kétségbeesett keresése és a mentés felgyorsítására irányuló követeléseik a katasztrófa emberi oldalát mutatják be. A tragédia rávilágít a természeti csapások elleni védekezés és a gyors reagálás fontosságára a hegyvidéki, sebezhető régiókban.
A mentést nehezíti, hogy egyes erőművek csak helikopterrel közelíthetők meg, mivel az utak és hidak megsemmisültek, és az alagutak bejáratait is nehéz megtalálni a sárban. Az Upper Trishuli 3A erőműnél, ahol több tucatnyian dolgoztak a gépházban, felülről próbálnak bejutni markolókkal, fúrással és robbantással. Eddig a leeresztett mentőmunkások hiába kiabáltak, nem kaptak választ. A nepáli hadsereg megkezdte az alagút sártól való megtisztítását.
Arnold Dix ausztrál geológus szerint az alagútban lévő sár mennyisége ismeretlen, lehet, hogy csak tíz, de akár száz métert is kell ásniuk. A mentőalakulatoknak azzal is számolniuk kell, hogy az alagútban lévő víz elöntheti őket. A katmandui székháznál az eltűnt munkások rokonai naponta összegyűlnek, és a mentési munkálatok felgyorsítását követelik, reménykedve szeretteik életben maradásában, noha az idő múlásával a remény egyre csökken.
A kínai mentőalakulatok eközben haladnak a nepáli–kínai határátkelő felé, melyet az áradás teljesen megsemmisített. Több mint kétezer emberrel és új út építésével igyekeznek elérni a Gyirong határátkelőt, ahol már csak elgörbült betonvasak jelzik az egykori épületeket. A mentést erős esőzések nehezítették, de helikopterek már tudtak felszereléseket és embereket szállítani. A kínai állami média beszámolói szerint életjeleket érzékelő műszerekkel, bontószerszámokkal és keresőkutyákkal folytatják a túlélők keresését, nem adva fel a reményt.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása