Péterfy Gergely „Digó” című regénye egy mélyreható utazásra invitálja az olvasót, melynek középpontjában Winter Henrik, egy életvezetési coach áll. A főszereplő egy zűrös életszakasz után hátat ford magyarországi problémáinak, és Olaszországba, azon belül is Orvietóba költözik, Európa egyik legdrámaibb fekvésű városába. A regény Dante-idézettel nyit, ami már az elején utal a történet mélységére és a főhős belső küzdelmeire, a pokolba való alászállás és a kárhozottak seregén való végigvezetés lehetséges olvasataira.
Winter Henrik, a sikeresnek tűnő életvezetési coach, valójában saját életének blöffjével küzd, hiszen diploma nélkül próbál másoknak tanácsot adni. Egy zűrös válás, csődbe ment vállalkozások emlékei és lezáratlan családi ügyek elől menekülve választja Orvietót, Umbria festői városát. A Wikipédia szerint a város fekvése Európa egyik legdrámaibbja, ami ironikus kontrasztot teremt Winter menekülési kísérletével, aki azt reméli, ott nem okoz több bajt.
Kezdeti terve, hogy sokat fut, jókat iszik és eszik, valamint időnként felcsapja a laptopot, hogy megkeresse a pénzt az esti proseccóra, hamar kudarcba fullad. A futást fokozatosan biciklizés váltja fel, talán az önmagától való távolodás reményében. Az online órák előbb csúsznak, aztán egyre inkább elmaradoznak, a bankszámla pedig apadni kezd, jelezve a helyzet romlását.
Az otthoni problémák Winter után nyúlnak: egy öccse börtönben van, Erika, az okkal dühös exfelesége, valamint Bence, a labilis kamasz fia, aki az apjától való függés és az iránta érzett harag között hánykolódik. Ezek a be nem gyógyult sebek rávilágítanak Winter alkalmatlanságára, hogy másoknak életvezetési tanácsokat adjon, miközben saját problémáit sem oldotta meg, inkább elmenekült előlük. Nem érti meg, hogy önmagát nem tudja otthon hagyni.
Winter Henrik, mint életvezetési coach, egyfajta laikus pszichiáterként funkcionál, aki abból él, hogy elhiteti másokkal, rendben tartja a dolgait, miközben érzi, hogy ez az egész egy óriási blöff. Ez a hitelesség csak addig működik, amíg el tudja hazudni a kuncsaftok és önmaga elől saját talajvesztettségét, ami azonban nem tart sokáig. Orvietóba költözése egyfajta önkéntes száműzetés, ahol reméli, hogy elkerülheti a további bajokat.
Az olasz városban új kapcsolatokra tesz szert, főként más „expat” figurákkal, akik szintén valami elől menekülnek, vagy valami reményében érkeztek Orvietóba. Ilyen Irina, az erdélyi takarítónő, vagy Kevin, a skót alkoholista. Winter alig ismer helyi olaszokat, és nem is tud közel kerülni hozzájuk, alighanem azért, mert önkéntes száműzöttként milyen közös témája is lehetne azokkal, akik a helyükön érzik magukat.
Így marad a többi idegen, a kallódók és kárhozottak társasága. Winter hiába menekül a baj elől, kénytelen-kelletlen szembesül vele, hogy a közelség egyben azt is jelenti, hogy a más bajából is részt vállal, tetszik vagy sem. Így a saját démonai mellé mások démonait is megkapja, ami tovább bonyolítja a helyzetét.
A „Digó” nem csupán egy meneküléstörténet, hanem egy spirituális utazás is, amely a főszereplő belső világának feltárására fókuszál, ahol a térbeli mozgás valójában belső folyamatokat tükröz. Péterfy Gergely bravúrosan építi fel a regényt, ahol a cselekmény úgyszólván hiányát az olasz vidék elegáns ábrázolása és a mellékszereplők gazdag kidolgozottsága pótolja. Az olasz táj, bár nincs túlbeszélve, finom rezgésként végigkíséri a történetet, atmoszférát teremtve a szereplők gyöngyöző homlokán vagy a borospoharak párás oldalában tükröződve.
A mellékszereplők, még a statiszták is, komplex személyes mitológiával, kanyargós előtörténettel, privát tragédiákkal és sejtelmes anekdotákkal rendelkeznek. Ezek a karakterek időnként színpadiasak, világmegfejtő monológokba bonyolódnak, meredek Coelho-i bölcsességek csúsznak ki a szájukon, például a nemzetről mint hiánybetegségről. Ezek a megnyilvánulások magától értetődően simulnak bele az extravagáns olasz környezetbe, és szép kontrasztot alkotnak Winteren elhatalmasodó nihillel.
A regény legnagyobb erőssége Winter Henrik karaktere, aki nem akar aktívan részt venni a történetben, hanem egyfajta ellazult zen-állapotot keres, ahol már semmi sem számít. Péterfy tudatosan visszafogja a főszereplő intenzitását, elkerülve a túlírást, megmarad visszafogottnak. Életeseményei csak lassan szüremkednek be a szövegbe, a szerző nem traktál belső monológokkal, inkább biciklizni küldi Wintert, ami egyfajta problémakezelés.
Péterfy Gergely korábbi művei kapcsán felmerült, hogy ambiciózus koncepciói néha meghaladták a kezelhetőség határát, ami a nagyregények súlya alatt való megrogyáshoz vezethetett. A „Digó” esetében azonban ez a veszély elhárul, mivel a szerző a főszereplő visszafogott ábrázolásával biztosítja a történet koherenciáját és elkerüli a figurák elhasalását. Winter alakja nem omlik össze, hanem sokkal izgalmasabb figyelni feloldódását, a dolgoktól való fokozatos távolodását.
A regény üzenete szerint néha jó elveszni, ahogy elvesznek azok a kis mütyürök az íróasztalunkról, amelyekre igazából nem is volt szükségünk sosem, és nem is baj, ha marad helyettük egy mütyürnyi űr. Winter útja azt sugallja, hogy az önmagunk elől való menekülés nem oldja meg a problémákat, de egy új környezet lehetőséget ad a belső átalakulásra és a szembesülésre. Az umbriai környezet pedig ehhez a folyamathoz kiváló hátteret biztosít.
A főszereplő fokozatosan megbarátkozik ezzel a távolodással, beépíti az identitásába, ami a regény lényegét adja. A „Digó” így egy olyan történet, amely a személyes válságon keresztül mutatja be az emberi lélek összetettségét és a megújulás lehetőségét, még akkor is, ha az út az elveszettségen keresztül vezet, és kifejezetten okos dolog, ha ez Umbriában történik.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása