Ötszáz évvel az 1526-os mohácsi csata után a magyar történettudomány jelentős előrelépéseket tett az ütközet valós körülményeinek feltárásában, számos, évszázadok óta élő tévhitet megcáfolva. C. Tóth Norbert és Varga Szabolcs történészek a legújabb kutatási eredményekre hivatkozva mutatták be, hogy a kollektív emlékezetben rögzült számos elképzelés, a Habsburg propaganda hatásaitól egészen a modern időkig, felülvizsgálatra szorul.
A győzelem esélye és Szapolyai János szerepe
Az egyik leggyakoribb tévhit szerint a magyar seregnek reális esélye lett volna a győzelemre, vagy hogy Szapolyai János erdélyi vajda szándékosan késett a csatatérről, ezzel hozzájárulva a vereséghez. A legújabb történeti, régészeti és antropológiai kutatások azonban egyértelműen arra utalnak, hogy a mohácsi csata a magyar sereg számára gyakorlatilag nyerhetetlen volt.
C. Tóth Norbert rekonstruálta az 1526. évi erdélyi mozgósítást, és ebből világosan kiderül, hogy az erdélyi csapatoknak nem volt reális lehetőségük időben Mohácsra érni augusztus 29-én. Ráadásul létszámuk, amely nem haladta meg az 5000 főt, érdemben nem változtatta volna meg az erőviszonyokat a több mint 80 000 katonával felálló oszmán sereggel szemben. Így Szapolyai János állítólagos árulásának kérdése megnyugtatóan rendeződött: nem volt szó szándékos késlekedésről.
A csata lefolyása és a veszteségek
Egy másik elterjedt nézet szerint a magyar sereg egyetlen, dicstelen, másfél órás roham során szenvedett csúfos vereséget. A Sudár Balázs által feltárt oszmán szövegekből azonban kiderül, hogy az első magyar támadás szétszórta a ruméliai hadakat, ami egy sokkal összetettebb és hosszabb ütközetre utal, mint ahogy azt korábban gondolták. Ez az új értelmezés túllép a csata lekicsinylő bemutatásán, és árnyaltabb képet fest a magyar katonák helytállásáról.
A kutatások a csatatér pontosabb behatárolásában is jelentős előrelépést hoztak. A Mohács, Nagynyárád, Majs, Udvar és a Duna közötti területen sikerült pontosabban azonosítani a csata egyes fázisainak helyszínét. A legfontosabb újdonságnak a III. és IV. tömegsír feltárása bizonyult. A Janus Pannonius Múzeum régészei és a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai igazságügyi orvosszakértők bevonásával végezték el a munkát.
Az újabb tárgyi leletek, mint pénzérmék és kapcsok, megerősítették, hogy a sírokban valóban az 1526. évi csata keresztény áldozatai nyugszanak. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a mintegy ötszáz ember maradványait rejtő két tömegsírba döntően a csata utáni kivégzés során legyilkolt férfiak holttesteit dobálták teljes rendezetlenségben. Ez azt jelenti, hogy sokan nem harcban estek el, hanem kivégezték őket, gyakran leszorított állapotban, hátulról, éles tárggyal a tarkóra mért, többszörös vágásokkal. Ez komoly előrelépés az 1970-es évekhez képest, amikor még az is felmerült, hogy a sírok a csata során megöltek, illetve a keresztény táborban legyilkoltak maradványait rejtik.
A nemesség szerepe és a jövőbeli kutatások
A kutatások azt is megerősítették, hogy a nemesség nem hagyta cserben az uralkodót, és a Magyar Királyság elitje mindent megtett az oszmán támadás megállítása érdekében. Az elmúlt közel egy évtized intenzív történeti, régészeti és antropológiai kutatásai, frissen feltárt nyugati és oszmán források segítségével, új eredményekre jutottak.
Bár a mohácsi csata 500. évfordulójára számos feladatot elvégzett a történettudomány, a kutatások még korántsem értek véget. Sok vizsgálat folytatódik, és a végső mérleget, valamint az erőfeszítések igazi értékét csak évekkel, sőt egy generációval később lehet majd igazán megítélni. A történészek munkája azonban már most hozzájárul ahhoz, hogy a mohácsi csatáról alkotott képünk valósághűbbé és árnyaltabbá váljon, megszabadítva azt a több évszázados tévhitektől és propagandától.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása