Az olvasók kíváncsisága és a mások sorsával való kapcsolódás vágya régóta hajtóereje az irodalomnak. Az empátiapróza egyfajta biztonságos "empátiatréninget" kínál, ahol az olvasó kényelmes körülmények között élheti át mások tragédiáit. Ez a műfaj betekintést nyújt idegen világokba, és segít megérteni a társadalmi problémákat, amelyekről nehezebb letagadni a tudást.
Egy friss kritika két magyar kötetet vizsgál, Pereszlényi Erika Most nem akarom mondani, mert villamoson vagyok és Csepelyi Adrienn Otthonról haza című művét. A elemzés középpontjában az a kérdés áll, hogy az empátiairodalom mikor fordul át nyomorpornóba. A kritikus azt kutatja, hol húzódik a határ a valódi együttérzés felkeltése és a szenvedés öncélú bemutatása között.
Az empátiapróza olyan szövegeket takar, ahol nem a cselekmény vagy a nyelvi megvalósítás az elsődleges, hanem a más személyek életébe való betekintés és az érzelmek kiváltása. Előfordulhat, hogy ez a megközelítés szuperközeli portrékhoz vezet, amelyek a karakterek nehéz helyzetét mutatják be. Az empátiairodalom egyik lehetséges buktatója, hogy nyomorpornóvá alakulhat, ami túlzottan és kíméletlenül nyomja az olvasó fejét a hátrányos helyzetű csoportok fájdalmas valóságába, levegőhöz sem juttatva őt.
Az autofikcióval szemben, amely az író önmagára fókuszáló, befelé forduló irodalmi egoizmusát tükrözi, az empátiapróza kifelé figyel. Az ilyen írók nem saját, hanem mások válságait igyekeznek megénekelni, a külvilágot visszatükrözve. Fontosnak tartják, hogy megismerjük a különböző világokat és az emberek problémáit, ezzel hozzájárulva a társadalmi megértéshez.
Pereszlényi Erika Most nem akarom mondani, mert villamoson vagyok című kötete első ránézésre a radikális kifelé fordulás példája. A szerző egyfajta "fülként" működik, aki a 9-es buszon, a 4-6-os villamoson vagy a postán kihallgatja az embereket. Az író személye háttérbe szorul, csupán médiumként van jelen, dokumentálja a külvilág hangjait anélkül, hogy reflektálna rájuk.
Azonban a szerző mégis szűrőként működik, amikor eldönti, mely hangok jutnak el az olvasóig, gyakran a frappáns, meglepő vagy vicces elemeket választva. Ez a szűrés nehezíti meg, hogy a kötet valódi empátiairodalommá váljon, mivel a "valaki hülyeséget mondott, megírom" elv dominál. Bár akadnak mélyebb, elgondolkodtató pillanatok, mint például a fodrásznál játszódó két találkozás, ezek inkább kivételek.
A kötet célja inkább az, hogy a kollektív fülünk legyen, felidézve azokat a fél füllel hallott beszélgetéseket, amelyeken mi magunk is szórakoztunk vagy elgondolkodtunk. Ha mindez mögött megcsillan a komplexitás, és egy anekdota közelebb visz egy kollektív társadalmi jellemző megértéséhez, az már csak plusz értéket ad a könnyed szórakozásnak.
Csepelyi Adrienn Otthonról haza című kötete viszont a kritika szerint igazi empátiapróza. A mű a szerző erősen hangsúlyozott szatmári identitása és szülőhelyéhez való viszonya köré épül, lokális irodalomként is értelmezhető. Az irodalom itt eszközzé válik a nyelvi sajátosságok, hagyományok, helyek és emberek emlékeinek megőrzésére.
Csepelyi nem korlátozza az együttérzés hatókörét a „mi” csoportjára, hanem a saját kötődését olyasminek tekinti, ami összekapcsolja másokkal, akik szintén kötődnek valamihez. Ez a megközelítés segít elkerülni a nyomorpornóvá válást, mivel olyan emberi kapcsolatokat mutat be, amelyek kiutat jelentenek a magányból. A kötet finom szövésű prózája lehetőséget ad az olvasónak, hogy maga döntsön az olvasatok között, elkerülve a giccs buktatóit, amely akkor jelentkezik, ha az író nem bízik az olvasóban és mindent félreérthetetlenül megmagyaráz.
Csepelyi műve sikeresen találja meg az egyensúlyt az empátiaprózákra leselkedő szélsőségek között. Képes arra, hogy egyszerre repüljön és megtartsa gyökereit, ami ritka és értékes képesség az irodalomban. Ez a kettősség teszi lehetővé, hogy a kötet egyszerre legyen mélyen személyes és univerzálisan érthető, valódi empátiát ébresztve az olvasóban.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása