Az imposztorszindróma egy olyan elterjedt pszichológiai jelenség, amikor az egyén képtelen a saját sikereit belső képességeinek tulajdonítani. Ehelyett gyakran külső tényezőket, például szerencsét vagy mások segítségét látja a háttérben. Az érintettek gyakran attól tartanak, hogy lelepleződnek, és kiderül, valójában nem érdemelték ki pozíciójukat vagy eredményeiket.
Dr. Kun Bernadette és Beleznay-Bodó Viktória, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának munkatársai, két éve indítottak egy átfogó kutatást az imposztorszindróma magyarországi sajátosságainak feltárására. A vizsgálat fő célja az volt, hogy kiderítsék, önálló tünetegyüttesről van-e szó, vagy csupán a szorongás és a perfekcionizmus együttes megnyilvánulásáról. A kutatás során több mint 12 ezer ember töltött ki egy kérdőívet, és az eredményekből már két tudományos cikk is született.
Az egyik publikáció az imposztorszindróma mérésének módszertani kérdéseivel foglalkozott, míg a másik a családi dinamikák és bizonyos személyiségvonások szerepét vizsgálta a jelenség kialakulásában. A kutatók emellett tesztelték a széles körben használt Clance-féle Imposztor Jelenség Skála (CIPS) magyar változatának megbízhatóságát is. Az eredmények azt mutatták, hogy a CIPS jól alkalmazható a magyar mintán, és bár az egyes összetevők külön vizsgálata is releváns lehet, a jelenség egységes egészként is értelmezhető.
Az imposztorszindróma nem minősül mentális zavarnak, és a szakirodalomban sincs egységes definíciója, így hivatalos diagnózis sem adható rá. A jelenség kialakulásában elsősorban a korai gyermekkori és családi tapasztalatok játszanak kulcsszerepet, genetikai vagy biológiai okokra egyelőre nincs bizonyíték. A kutatás korlátai miatt a résztvevők csak emlékeikre hagyatkozva tudtak válaszolni gyermekkori élményeikről, a szülők megkérdezésére nem volt lehetőség.
A nevelésnek jelentős hatása lehet: a túlkontrolláló szülői magatartás, a túlzottan magas elvárások, vagy az inkonzisztens visszajelzések mind hozzájárulhatnak a szindróma kialakulásához. Például, ha egy gyermek pozitív visszajelzéseket kap az iskolában, de otthon nem, vagy ha teljesítményét csak szorgalomnak, nem pedig intelligenciának tulajdonítják. Ezek a tényezők kényszeres teljesítési igényt alakíthatnak ki, ahol az egyén úgy érzi, képességei nem elegendőek a vágyott eredmények eléréséhez.
Az imposztorszindróma gyakran együtt jár alacsony önértékeléssel és szorongással, mivel az érintett folyamatosan attól tart, hogy lelepleződik, mint „csaló”. Ez az érzés gyakran perfekcionizmussal, halogatással és túlkészüléssel párosul, ami egy öngerjesztő, ördögi körré válhat. Az érintett rengeteget dolgozik, sikeresen teljesít, de a sikert nem tudja internalizálni, hanem külső tényezőknek tulajdonítja, ami tovább erősíti a csaló érzését.
A jelenséget kezdetben inkább a nőkre jellemzőnek tartották az 1970-es években, amikor a nők nagyobb számban jelentek meg a munkaerőpiacon. Azonban hamar kiderült, hogy a férfiakat is érinti. Az ELTE-s kutatás megerősítette, hogy a női nem kismértékben növeli az imposztorszindróma esélyét, és statisztikailag kimutathatóan gyakrabban fordul elő fiataloknál és kisebbségi csoportoknál is.
Bár az imposztorszindróma kialakulásának okai egyénenként eltérőek, a kutatások rámutatnak a gyermekkori élmények és a nevelési környezet meghatározó szerepére. A jelenség megértése segíthet az érintetteknek felismerni és kezelni ezeket az érzéseket, enyhítve a szorongást és az alacsony önértékelést. A jövőbeli kutatások, például hosszú távú longitudinális vizsgálatok, még pontosabban feltárhatják a kiváltó tényezőket.
Az imposztorszindróma összetett természete ellenére a kutatók munkája hozzájárul a jelenség mélyebb megértéséhez és a hatékonyabb pszichológiai támogatás kidolgozásához. A felismerés, hogy sokan küzdenek hasonló érzésekkel, már önmagában is enyhülést hozhat az érintettek számára.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása