A kiskunsági Kolon-tó kritikus állapotba került 2026 nyarára a tartós hőség és aszály következtében, szinte teljesen kiszáradva. A klímaváltozás és az emberi tevékenység együttes hatása miatt a tó medre kettérepedezett. A Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei az utolsó pillanatban több száz fokozottan védett halat mentettek ki a visszamaradt iszapos pocsolyákból. A terület ökológiai egyensúlyának helyreállítása bizonytalan és hosszadalmas folyamatnak ígérkezik.
A tó mesterségesen kialakított nyílt vízfelületein, az évtizedekkel ezelőtt kikotort Öreg-vízen és a fiatalabb Nagy-vízen mára alig maradt víz. Az idei apadás 160 centiméterről indult, majd a csapadékmentes hetek, az extrém meleg és a szárító szél következtében a vízszint naponta 2-4 centimétert zuhant. Vajda Zoltán, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának biológusa a helyszínen nyilatkozva kifejtette, hogy a korábban csónakkal járható meder mára kiszáradt és kirepedezett. A csatornában már egy csepp víz sincs, a nyíltvízi részeken pedig csupán apró, sekély tocsogók maradtak. Ezek a tocsogók egy ideig még könnyű zsákmányt nyújtottak a gémféléknek, de napokon belül várhatóan teljesen elpárolognak. Az Öreg-víz térségében még maradt némi bokáig, helyenként térdig érő, vízinövényekkel sűrűn benőtt sár. A szakemberek innen mentették ki az utolsó pillanatban az őshonos halfajokat, köztük a fokozottan védett, alig néhány centiméteres lápi pócot, a réti csíkot, a compót és a széles kárászt. A kimentett állatokat a gödöllői Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ vizeibe, valamint a szatymazi Kurgán Természetvédelmi Bemutatóhelyre szállították.
Az aszály azonban a teljes ökoszisztémát megviseli, hiszen a tóból eltűntek a lápi szitakötők és a bölömbikák. Sőt, a vízhiány már a nádasokban is komoly károkat okozott, ami tovább rontja az élőhely állapotát. Jelenleg erősen kérdéses, hogy a kimentett halfajok valaha is visszatelepíthetők-e eredeti élőhelyükre, ami hosszú távú ökológiai következményekkel járhat. A tó pusztulásának hátterében a csapadékhiány mellett a talajvízszint drasztikus csökkenése áll. A több mint háromezer hektáros védett terület vízellátását korábban a Homokhátság felől érkező, felszín alatti vízfolyások biztosították. Mára ezek a forrásként funkcionáló áramlások teljesen leálltak, a hiányt pedig a helyi, gyér csapadék képtelen pótolni. Ez a kettős hatás, a felszíni és felszín alatti vízellátás hiánya okozza a tó kritikus állapotát.
A Kolon-tó kiszáradása súlyos ökológiai válságot jelent, mivel egyedülálló vizes élőhelyről van szó. A tó számos fokozottan védett fajnak ad otthont, amelyek fennmaradása közvetlenül függ a vízellátottságtól. A lápi póc, a réti csík és más őshonos halfajok mentése rávilágít a biológiai sokféleség megőrzésének sürgősségére. Az ökoszisztéma összeomlása nemcsak a helyi fajokat érinti, hanem a tágabb környezet, például a vándorló madarak számára is létfontosságú táplálkozó- és pihenőhelyet veszélyezteti. A nádasok károsodása tovább súlyosbítja a helyzetet, mivel ezek fontos szerepet játszanak a víz tisztításában és az élővilág búvóhelyeként. A tó pusztulása egy figyelmeztető jelzés a klímaváltozás és az emberi beavatkozások hosszú távú következményeire.
A Kolon-tó és a környező vizes élőhelyek megmentése, illetve a korábbi állapotok helyreállítása rendkívül nehéz feladat. Ez a folyamat a jövőben széles körű összefogást, határozott szándékot és jelentős anyagi forrásokat igényel. A szakembereknek komplex stratégiákat kell kidolgozniuk a vízellátás helyreállítására és az élővilág visszatelepítésére. A hosszú távú siker érdekében elengedhetetlen a talajvízszint stabilizálása és a csapadékvíz hatékonyabb hasznosítása. A tó jövője attól függ, hogy milyen gyorsan és hatékonyan sikerül beavatkozni a természetes folyamatokba, hogy megakadályozzák a teljes ökológiai összeomlást. A kimentett fajok sorsa is a helyreállítási munkák sikerétől függ.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása